Az univerzum világai önmagukban unalmasak. A csillagrendszerek, a bolygók, a természeti csodák és a kultúrák milliárdjaitól villámgyorsan megcsömörlünk, ahogyan a nem szeretett szeretőktől és a felszínesen ismert ismerősöktől is.
A felnőtt kultúrák azért sem csavarognak a világmindenségben, mert azokhoz közelednek, akikhez közvetlenül kötődnek. A lélek halhatatlansága, az örökkévalóság és a "valódi éden" nem több és nem kevesebb, mint a mélyülő kötődés, az értékek megközelítése a kapcsolatainkban.
A szeleburdi vágtatás és kíváncsiskodás kora szép és természetes addig, amíg ráérzünk a másértvalóság és az értékesség csodájára és már nem tudjuk beérni kevesebbel. Az extenzív (érzéki) kíváncsiskodás és az örökös (soha nem elmélyülő) újrakezdés idővel önmaga súlytalanságába fullad, vagy kifejleszti önmagából az intenzív (lelki) kíváncsiskodást és az örökös (örökké mélyülő) hűséget. Mindez természetesen nem lehetséges az értékek általában vett felismerése nélkül és az univerzum lényegi jóságának a konkrét és megnyugtató "kiismerése" és a belső béke elmélyülése nélkül. Csak a pozitív értékeken keresztül tudunk kötődni... és csak a kötődésünkön keresztül vagyunk valóban.
Egy napon rájövünk, hogy nem kezdhető újra minden. Azután rájövünk, hogy semmi sem kezdhető újra. Végül nem szeretnénk újra kezdeni semmit, hanem teljes szívvel szeretnénk folytatni és befejezni... valahogyan együtt. Lenni vagy nem lenni... nagyjából mindegy, de nagyon fontos, hogy együtt...