Az erkölcs jelentősége is éppen abban áll, amiben minden egyetemes jelentőség rejlik, magában az egyetemességben. Az egyetemes erkölcsiség olyan fogalom, ami velünk születik és elkerülhetetlenül előfeltételezzük, még akkor is, amikor éppen tagadni próbáljuk, mert az értékek, az erkölcsiség és a logika - bármilyennek is gondoljuk ezeket - éppen és kizárólag az egyetemes érvényességükben azok amik. De ez korántsem jelenti az erkölcsi válaszok és megoldások végleges kiismerhetőségét vagy egysíkuságát. Az értékek egyetemes logikája - és annak a jelentése legfőképpen - ugyanúgy nem ismerhető ki végleg, ahogyan bármi más sem. A világrend igazsága és az igazsága maga csak megközelíthető, de nem érhető el teljesen. Az egyetemes erkölcs és annak helyi, sajátos megjelenései elkerülhetetlenül titokzatosak maradnak, bár egyre többet és többet tudhatunk meg róluk.
Az erkölcs egyetemes tartalma nem zárja ki, ellenkezőleg, megalapozza az egyetemes elvek számtalan formáját, kifejezését és megjelenését, ahogyan a természeti törvények is számtalan folyamatban és eseményben öltenek formát. Az egyetemes erkölcsiségnek nagyon sok arca van, még ha nem is végtelenül sok. Az egyetemes erkölcsi törvény ugyanúgy artikulált és meghatározott mint a természettörvény és ugyanúgy nem enged meg bármilyen "erkölcsi jelenséget", ahogyan a természetben sem történhet meg bármi.
A fejlődések és az elfajulások erkölcsei
Teljesen mindegy, hogy egy lény hány testből áll, mert az individuum mindig egyetlen, az adott populáció legkisebb, önálló (tanuló, önfejlesztő, saját szempontú) egysége és az erkölcsi dilemmák nem oszthatók jobban mint az individualitás. Egy lény esetében jelentősen különböző individuumok is lehetségesek, amennyiben funkcionálisan jelentősen eltérnek egymástól (pl. nő és férfi, öreg és gyermek stb.), de a halmazuk mindig "csak" egy közösség, ami "csak" egy magasabb szubjektum és nem egy magasabb individuum. A kultúra atomja, erkölcsileg oszthatatlan elemi részecskéje az individuum.
Az individuumok közösségalkotási logikáját (1) és egymáshoz való viszonyát a közös környezetük határozza meg elsődlegesen az adott környezet összetettségével (a téridőbeli tagoltsággal - pl. a domborzati-topológiai viszonyokkal és a közreható természeti ciklusok összetettségével) arányosan. Az individualizáció: tagolódási folyamat. A teljes populáció tagolódik egyre kisebb közösségekre, majd tovább az individuumokra. (A "tömegesedés" egy ezzel ellentétes folyamat és a hatalmi harc elfajulásából fakad. A tömegesedés a fejlődő lények elfajulása és hanyatlása. Eredetileg az emberiségtől is idegen és annyira megviseli az embereket, hogy még a tömegesedésnél is rosszabb (gonosz) tömeggyilkosságokra vetemednek.)
A környezet tagoltsága nem lehet akármilyen kicsi és akármilyen nagy, mert sem a túlságosan sivár környezetben nem jöhetnek létre életképes komplexitások, sem a túlságosan kaotikus környezetben. Általában kétféle extremitás lehetséges, számtalan átmenettel. A kisebb világoknak eleve kisebb az esélye a komplexebb viszonyokra, míg a nagyobbak valószínűleg komplexebbek. A kisebb és egyszerűbb világokon alakulnak ki a nagyobb, hosszabb életű, lassabb, kevésbé szapora és nagyon hasonló individualitások (munkanevén: a "mono-makro"). A nagyobb és bonyolultabb világokon alakulnak ki a kisebb, rövidebb életű, gyorsabb, szaporább és nagyon különböző individualitások (munkanevén: az "multi-mikro"). Például a Föld és az emberiség valahol középen helyezkedik el és a kettő kombinációját testesíti meg.
Az individuumok megismerési logikáját (2) (a rájuk jellemző "elmét" és az adatfeldolgozásuk jellegét) szintén a környezet határozza meg elsődlegesen, az adott környezet hőmérsékletével és az "ősleves" halmazállapotával arányosan. Az adatfeldolgozás a belső ciklusok függvénye és lényegében a folyékony őslevest előfeltételező kémiai vagy az aprított őslevest előfeltételező fizikai ciklusokra támaszkodhat. A folyékony, tehát az alapanyagokhoz viszonyítva melegebb őslevesben alakulnak ki a leveses lények (munkanevén: a "tömlő"), amelyek az individuális, belső levesükben (szimultán elméjükben, érzésekben) összegzik és szintetizálják az adatokat. Az aprított, tehát az alapnyagokhoz viszonyítva hidegebb őslevesben alakulnak ki a kristályos lények (munkanevén: a "prizma"), amelyek az individuális, belső zúzalékukban (szekvenciális elméjükben, gondolatokban) tagolják és analizálják az adatokat.
A fenti felosztásoktól függetlenül minden individualizációhoz, lélekébredéshez és erkölcsiséghez nélkülözhetetlen (1) a helyváltoztatás képessége, ami nélkül nem képes szempontváltoztatást tanulni, (2) a szilárd felszín és a légkör (akár a bolygó felszíne alatt), ami nélkül nem képes tartós tárgyi kultúrát kialakítani és (3) nem utolsó sorban maga a tárgyi kultúra, ami a generációról generációra neveléssel együtt lehetővé teszi a környezetformálást és a kultúrális fejlődést.
A kozmikus erkölcsökkel kapcsolatban is ugyanaz az alapvető helyzet, mint az erkölcsökkel általában (már a fogalmuk miatt is). Nem az a legfontosabb, hogy honnan jövünk, hanem az, hogy merre tartunk. Az univerzumban minden lény egyfelé fejlődik. Amíg fejletlenek vagyunk, addig nagy közöttünk a távolság és az idegenség, de amikor fejlettebbé válunk, akkor egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Az emberiség egyelőre annyira primitív, hogy a földönkívüliek nagyon távolinak látszanak erkölcsileg is, különösen azokban az esetekben, amikor hozzánk hasonlóan elfajultak és agresszívek vagy valóban gyermetegek a (mégoly szelíd és jószándákú) látogatóink.
Egyelőre nem tudnak filozofálni velünk. Akikkel lehetne, azok olyan kivételesek, hogy azért felesleges egyelőre és sajnos, akikkel pedig nem lehet, azokkal nem lehet.