A kozmikus civilizációk legismertebb és legelterjedtebb osztályozása a nyers erő alapján tipizál. Korábban Carl Sagan, napjainkban Michio Kaku professzor hivatkozik gyakran a Nyikoláj Kardasev szovjet csillagász 1964-es publikációja nyomán Kardashev-skálának elnevezett felosztásra, ami a civilizációk által előállított és felhasznált energia mennyisége szerint osztályoz. Az előadók rendszerint úgy mutatják be az öt (0, 1, 2, 3, 4) kategóriába sorolt civilizációt, hogy nem említik meg miért nem kevesebb és miért nem több a lehetséges típusok száma. (Az elméletnek több verziója van, némelyik 6-7 fajtát is megkülönböztet, de lényegében mindegyik az "energia-szint" mennyiségével méri a civilizáltságot.)
Egyelőre négy szempontot látszik szükségesnek és elégségesnek a kozmikus kultúrák és a kultúra teremtő lények összehasonlításához:
- mérettartomány (túl kicsi, működőképes, túl nagy)
- energiatartomány (prekozmikus, planetáris, szteláris)
- extremitás (átlagos, kivételes, elfajult)
- érettség (éretlen, érett, túlérett)
A mérettartomány
Az első fontos korlát az élőlények és a populációik kozmikus méretezése. Egy kozmikus kultúrának a saját méretei szerint az Univerzum legkisebb és legnagyobb mérettartományai között, nagyjából félúton (középen) kell elhelyezkednie, hogy a lehető legkönnyebben elérje az Univerzum bármely mérettartományát a legkisebbtől (ez a Planc-hossz: 1 yocto méter = 10[-35] méter - a hatványkitevőt jelzem szögletes zárójelben) a legnagyobbig (ez az ismert univerzum ismert átmérője: 1 yotta méter = 10[26] méter). Ennek a teljes méret skálának a közeppontja éppen és valóban az emberiség által "pontnak" nevezett méret (a rajzolt pont: 0,1 mm = 10[-4] méter). Az emberi lény a saját méretei szerint valóban az Univerzum "közepén" (a középső mérettartományában) helyezkedik el. Nagyjából ekkora és egymás számára "hasonló" méretű minden kozmikus kultúra élőlénye. De nemcsak azért szelektálódnak, csoportosulnak (vagy "virágzanak") a kultúrák az Univerzumnak ebben a középső "élettartományában", mert innen fogható fel és érhető el optimálisan a világmindenség minden jelensége, hanem azért is, mert egy kozmikus kultúrához elégségesen bonyolult renszer kialakulásához elégségesen sok környezeti ciklusnak kell hatnia az adott rendszerre (amelyek alkalmazkodásra és komplexitásra kényszerítik). Ha túl kicsiny, akkor túl érzékeny, kis energiájú, gyenge és egyszerű - nincs esélye a szükséges önállóságra, nem képes integrálni egy kozmikus kultúrához szükséges, elégséges számú hierarchizált visszacsatolást, azaz nem lesz elég összetett a viszacsatolás-hierarchiája. (A "szabályozás szabályozásainak a szabályozásaival" építik ki a rendszerek az önszabályozásukat, az önismeretüket, az önfejlesztésüket és az önállóságukat.) Ha túl nagy, akkor minden szempontból túl nagy a tehetetlensége, túl érzéketlen, energia igényes, lassú és egyszerű - nincs esélye a szükséges rugalmasságra, szintén nem képes integrálni egy kozmikus kultúrához szükséges, elégséges számú hierarchizált visszacsatolást, azaz nem lesz elég összetett a viszacsatolás-hierarchiája.
Az embernyi (kb. 2 m-es lények) kultúrái minden bizonnyal joggal nevezhetők "közép kultúráknak". Az embernyi méretű lények természetes érzékelési mérettartománya jelölheti ki a "közép kultúrák" élőlényeinek a legalsó és legfelső mérethatárát. A "tízezred emberek" (a hajszál 0,2 mm-es vastagságánál nem kisebb (pontszerű: 10[-4] "hajszál-lények") és a "tízezernyi emberek" (egy átlagos nagyváros 20 km-es átmérőjénél nem nagyobb (10[4]) "nagyváros-lények") között találhatók a kultúra-képes élőlények.
Az energiatartomány
(kissé robosztusan, sok állványzattal és fémlemezzel, az ipari forrdalom stílusában
és a "Halálcsillag"-ig jutott találékonysággal):
A második energia-küszöb az "anyacsillag" (illetve az adott csillagrendszer) teljes energetikai kontrollja, amihez minimum annyi energiát szükséges előállítani és kezelni, amennyi egyenlő az adott csillagrendszerben (az adott csillag vagy csillagok által) kibocsátott energiával. (A Nap estében ez kb. 4 x 10[26] watt, amihez már az antianyag technológia is kevés lehet - hiszen az csak 4 nagyságrenddel hatékonyabb a nukleárisnál és két nagyságrenddel hatékonyabb a fúziósnál - és legalább olyan galaktikus források felhasználására van szükség, mint pl. a fekete lyukak csillagokkal való táplálása vagy Penrose-aratása. Úgy tűnik, hogy a második küszöb leküzdéséhez elengedhetetlen a csillagmérnöki munka képessége és a tértechnológia. Tulajdonképpen a második küszöb választja el egymástól a "planetáris" és a "szteláris" (a bolygóközi űrtechnikára támaszkodó és a minden szempontból "csillagközi") kultúrákat.
Elvileg felsorolnak még a szupermasszív fekete lyukak bányászatából és a pl. a kvazárok aratásából építkező galaxismérnöki civilizációt - 4 x 10[37] watt - vagy az annál is erősebb (és a tevékenységében már gyakorlatilag láthatatlanul természetes és "biokozmikus") szuperhalmazmérnöki - 10[42] watt -, illetve az univerzummérnöki kultúrát - 10[47] watt -, amelyek Kaku szerint pl. a sötét energia felhasználásával működhetnének, de azt állítom, hogy a "sztelárisnál" is magasabb kultúrák egyszerűen nem léteznek az általunk lakott dimenziók határain belül a "túlérésük" miatt. Betelnek a csillagközi expanzióval és arra is egyre kevesebb hajlandóságot éreznek, hogy más, kibontakozó, de együttműködésre még éretlen civilizációkat fosszanak meg az önálló fejlődéstől, hogy újabb és újabb világok manipulálására tegyenek erőfeszítéseket. De az érettséggel kapcsolatos dilemmákra is visszatérek még.
Az extremitás
Elvileg és eredetileg minden rendszer (lény, kultúra) tökéletes abban az értelemben, hogy a születésétől a haláláig tartó fejlődése töretlen mindaddig, amíg egy külső körülmény ezt meg nem változtatja. Ezt az elvet nevezhetnénk akár a civilizációk első mozgástörvényének is, de akkor pontosabban kellene meghatározni. Egyelőre bőven elég annyi, hogy a velünk született előfeltevéseink miatt nem tudjuk nem feltételezni a világ és a létezők eredendő, lényegi "jóságát" (és eredeti alkalmasságát a fejlődésre) és nem tudjuk nem feltételezni a bármilyen "rossz" létrejöttének a véletlenszerűségét.
A "jó" és a "rossz" kölcsönösen előfeltételezik egymást, de aszimmetrikusan, egyenlőtlen eloszlásban, mint az átlag és a kivétel, mint a többség és a marginalitás. A "rossz" minden esetben másodlagos és származékos mint "eltérés". A "jó" és a "rossz" logikai viszonyát nem érinti, hogy némelyek pont azt tekintik a "jónak", amit mások a "rossznak". Bármi legyen valaki számára a "jó" és a "rossz", nem tudja nem feltételezni a világ és minden létező általa értett lényegi "jóságát" és az általa értett "rossz" másodlagosságát mint "eltérést". Az etalon minden esetben egy "jó" és aki a "rosszat" nevezi etalonnak, az a szavakkal játszik: "rossznak" nevezi azt, amit valójában a "jónak" tart.
A "kivételesen szerencsétlen" kultúrák nem alakulhatnak ki önmagukban. Kizárólag kívűlről torzított és "megrontott" kultúrák lehetnek "kivételesen szerencsétlenek". (A természetesen felfokozott szerencsétlenség ott kezdődik, hogy nem jön létre semmilyen kultúra.) A "kivételesen szerencsétlen" kultúrák elfajulásának a titka és a forrása, hogy az őket érő és az eredetileg nem szándékos "rosszat" nem bánják, hanem ellenekezőleg, szándékosan eszményítik, célul tűzik maguk elé és akarják, vagyis elgonoszulnak. Egy "kivételesen szerencsés" kultúra beavatkozását és segítségét a legnagyobb hálával fogadó "átlagos" kultúra az egyetemes eszmények helyett kezdi eszményíteni a beavatkozót, a beavatkozást és egyáltalán a fölényt. Ennek gyakorlati formája az öncélú, intézményesített és az elfajult nevelésben stabilizált hatalmi harc közveszélyes és önpusztító piramis-játéka. A civilizációs megromlás lényege az értékszemlélet elfajulása, az egyetemességre vonatkozó célok és alapelvek lecserélése, a személytelen logoszt félresöprő vallásosság elidegenedése az öncélú és megszemélyesített fölény imádatában.
(Ennek a kozmikus megrontásnak elengedhetetlen előfeltétele, hogy a "megrontó" a "megrontott" kultúra felfogható világának a határain túlról érkezzen és a "megrontott" kultúra számára, annyira új legyen a találkozás, hogy ne legyen semmilyen korábban ismert analógiája a viszony értelmezéséhez, vagyis az addigi világképe törés szerű és nem organikus csődje és megsemmisülése a kritikus pont, szükséges, hogy a személyesség, a fölény és személyes fölény kerüljön a vágyak és a célok középpontjába. Ilyen, "elszigeteltséget áttörő", sokkolóan másik világot nyitó találkozás kizárólag egy prekozmikus és egy kozmikus kultúra között lehetséges. Prekozmikus és kozmikus kultúrák sem képesek ekkora megrendülést okozni egymásnak a saját szintjükön (pl. a közös ciklusok és az összekapcsolódó élettér miatt). Jelentős kultúrális különbség szükséges a "megrontás" balesetéhez, legfőképpen az önreflexió, a kommunikáció és a közösségszervezés összetettségében. Nagyon lényeges, hogy a természetes - a törvény és az értékek uralmának alárendelt - istenképzet helyett a törvény és az értékek fölé rendelt istenképzetre cserélődjön a "megrontott" kultúra vallása.)
A fejlődés és a heterogenitás fraktális dinamikája miatt minden jelenség több verzióban (verziók generációiban és populációiban) bukkan fel, amely verziók az egyetemes meghatározódásból fakadó egyetemes korlátozódás miatt egy valószínűségi eloszlásban szóródnak sok átlaggal és kevés kivétellel. A heterogenitást és a valószínűségi szóródást az egységes létlogika alapján kibontakozó és párhuzamosan egymást "torzító" szimmetria-logikák működése, transzformációi okozzák. A rendszerek minden szintjén párhuzamosan bontakozik ki az egyszerűbb szimmetriák látszólagos megsérülése a fraktális szimmetriák fraktális szimmetriáinak hatványozott összegződéséből. A heterogenitás és a valószínűségi eloszlás hatványozott torlódása és halmozódása minden rendszert egyedivé tesz, minden rendszer számára másféle körülményeket jelent.
A többszőr megtekert Rubik-kocka színei és a fejlődésében többszőr "megtekeredett" Univerzum viszonylag (!) egyenlőtlen eloszlása csak akkumulatívan és látszólag sérti a dinamikus egyensúlytalanság egyetemes egyensúlyát és a dinamikus szimmetriát.
A "kivételesen szerencsés" és az "elfajult" civilizációk számítanak tehát "szélsőségesnek". De mennyi szerencse szükséges az átlagossághoz? Mi számít extrémnek, ha nem tudjuk mi számít átlagosnak? A híres Drake-formula nem akarja pontosan számszerűsíteni, de igyekszik megbecsülni a kozmikus kultúrák érzékelésének a valószínűségét és közvetett gyakoriságát a galaxisunkban (N = R x fp x ne x fe x fi x fc x L). Több szakértő is igyekezett pontosítani ezt a valószínűsítést a lakható övezetek becslésével és a becslések összegzésével (pl. a különféle és egymást kizáró vagy egymást megerősítő lakható övezetek a különféle csillagok körül, a galaxisok legkülönbözőbb övezeteiben, stb), miközben újra és újra oda lyukadunk ki, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a mi földi civilizációnk mennyire számít egyedinek vagy átlagosnak az univerzumban és mi számít átlagosnak egyáltalán.
Az antrópikus-elv általában azt állítja, hogy az ember minősíti az univerzumot. A gyenge antrópikus-elv szerint csak az ember számára minősíti az univerzumot az ember, csak önmagunk számára vagyunk mérce, tehát egy szubjektív mérce vagyunk és azt látjuk univerzumnak és úgy, amit és ahogyan az univerzumnak vagyunk képesek látni. Az erős antrópikus-elv szerint az ember nemcsak önmaga számára mérce, hanem egyetemes és objektív etalon, mert megjelenik bennünk az univerzum lényege és átlaga, mert olyan világban élünk, amiben a felbukkanásunk (bármit is jelentsen ez) a szabály.
Ezen felül nem mindegy, hogy mivel azonosítjuk önmagunkat, amikor mércének állítjuk azt, amit magunkról tudni vélünk. A minden mástól elválasztó különösségünket tartjuk az emberi lényegünknek és a sajátosságunkat tesszük egyetemes mércévé vagy a bennünk is ható, de valójában egyetemes logikákat és értékeket? Az előbbit nevezik antropomorfizációnak, az utóbbi nem feltétlenül az.
Az erős antrópikus elv teleológiai (nem "teológiai", hanem "célszerűségi") verziója szerint annyira az univerzum egyetemes lényege szerint vagyunk, hogy a világmindenség egynesen rá van hangolva a létezésünkre (kizárólag a földi emberiségre vagy a mienkéhez nagyon hasonló civilizációkra). Ezt nevezik "kozmikus finom-hangoltságnak" és világmindenségről ismert fizikai állandók szigorúan korlátozott értékére és azok nagyon pontos viszonyára vonatkozik. Ezzel kapcsolatban több, különböző és egymással szorosan összefüggő, az összefüggésüket függvényekben is kifejezhető állandót szoktak emlegetni (pl. elektromágneses Planck-állandó, fénysebesség, erős nukleáris kötés, Coulomb töltés-állandó, gravitációs állandó és a finomszerkezeti alfa állandó). Ezeknek az állandóknak a meglepően kicsiny (néhány százalékos) eltérése is az ismert univerzum megszűnését-lehetetlenségét eredményezné.
az általunk ismert egyetlen kicsiny tartományra? Ime. "We are here."
A gond csak az, hogy az empírikus induktív tipológiában is használni próbálják a "valószínűséget", de persze nem a logikai valószínűséget értik alatta, hanem az empírikusat ("statisztikusat"). Egyértelmű, hogy a teljes indukció lehetetlensége miatt, ezen az úton nem jósolható meg semmilyen "egyetemes" valószínűség, hanem csak meghatározott és korlátozott halmazokra vonatkoztatott valószínűségek. Ez a megközelítés hiába szűri ki a lehetetlen verziókat, az esetlegesen korlátozott halmazokra vonatkoztatott valószínűsítés mindig esetleges, önkényes és jelentés nélküli marad. Soha nem fog mást keresni és mást találni, csak "gyengébbeket" és "erősebbeket" ("veszeteseket" és "győzteseket").
Megismerhetjük a világot úgy is, hogy válogatás nélkül gyűjtjük az adatokat, majd mintázatokat (pl. tipológiákat) próbálunk kirakni belőlük, avagy megismerkedünk a velünk születetten feltételezett mintázatokkal (pl. tipológiákkal) és azok feltérképezéséhez kutatunk további adatok után. Válogatás nélkül gyűjtögethetünk és csoportosítgathatunk, vagy átgondoljuk, hogy milyen csoportok kellenek és "szesztematikusan", válogatósan gyűjtögetünk. A mai tudományosság az előbbit csinálja, de úgy gondolja, hogy az eddig kialakított mintázatok (pl. tipológiák) elég érdekesek ahhoz, hogy akkor is erőltessük az építgetésüket, ha nyilvánvalóan önkényesek. A mai tudományossággal nem az a gond, hogy csak hipotézist (bizonyítatlan feltevést) lát egy gyűjtögetés alapjául választott modellben, hanem az, hogy az empirikus induktív megközelítés miatt ez a modell minden esetben egy esetleges és töredékes "alrendszer", amelynek a logikai koherenciája (pl. a rejtett előfeltevéseinek az össze-visszasága) elvileg nem vizsgálható korlátlanul és egyetemesen.
Nem a mérnökök és a katonák egyik kedvenc mondásának az ontológiai önellentmondása a lényeg, hanem még mindig a kozmikus kultúrák átlagosságának a mércéje. Hogyan tekinthetnénk el a szerencsétől, ha alapető korlátozást jelent a fejlődésben és az alkalmazkodásban? Hogyan mérhetnénk a kultúrák extremitását a szerencsével, ha pl. a szerencse forgandó?
Miért ne ronthatna meg más kultúrákat egy megrontott kultúra? (1) Miért ne lehetne megrontani egy megrontó kultúrát? (2) (Azaz: Miért ne keveredhetne a "kivételes" kategória az "elfajult" kategóriával és viszont?)
(2) Naivan megrontó ("kivételes") kultúrát már biztosan nem lehet megrontani, mert nincs elég nagy civilizációs szakadék közte és a potenciális megrontója között.
(1) A megrontott kultúra megromlásának egyik lényege, hogy önállótlanná válik. Sok bajt okozhat, de gyakorlatilag egyre mélyebbre süllyed egy "öntudatlanságba". Nagyon fontos megakadályozni vagy legalább korlátozni a kártételét, de a "beteg" "hibáztatása" is betegség. Egy megrontott kultúra lényegében egy megölt, halott kultúra. Nem kultúra többé és legalább annyira nem tesz semmit, mint bármilyen más önállótlan rendszer vagy lavina. Lényegében semmire sem képes, ezért a megrontásra sem.
Ha olyan kultúra megrontását feltételezzük, amelyik még nem rontott meg másikat, akkor nem léptünk ki a sajnálatos megrontás egyszerű esetéből.
Egy további összefüggés erejéig visszatérve a "megrontó megrontásának" lehetetlenségéhez: a kozmikus érinkezéshez felnőtt kultúrák eleve nem törekszenek "megrontásra" és nem partneri viszonyokra, ezért a megrontás logikáját nagyon gyorsan felismerik és elkerülik minden későbbi kapcsolatukban, akkor is ha ők jelentenek ilyen veszélyt másokra és akkor is, ha rájuk jelent ilyen veszélyt bárki. Ha kialakult az önállóság kozmikus tisztelete, érzékelése és empátiája, akkor továbbra is csak balesetként fordulhat elő az önállóság és a természetes értékérzékenység lerombolása, de az önállóság elvesztése már biztosan nem történhet olyanokkal, akik mások önállóságát igyekeztek elősegíteni és megóvni.
Ebből az is kiderül, hogy az elkövető civilizáció szempontjából a megrontás fordulópontja a másik önállóságának a túlbecsülése és az önállóság kritériumainak olyan bonyolultsága, mint a kollektív önállóság rétegzettsége és az individualizáció összetettsége.
A "megrontás" és az abból következő "elfajulás" nagyon ritka jelenség, mert a kozmikus kultúrák már a kozmikus kreativitás érdekében is minden erejükkel igyekeznek elkerülni ezt. Nagyon valószínű, hogy csak kivételes esetekben kockáztatják meg a "megrontás" esélyét egy segítség kedvéért. Egyáltalán nem jellemző, hogy a kozmikusan éppen "frissen érett", kapcsolatképes, de még tapasztalatlan kultúrák szisztematikusan megrontanának mindenkit, ahol érnek és még egymást is, ha lehetséges. A megrontás az olyan speciális esetekben a legvalószínűbb, amelyekben már az éretlenség korai korszakaiban is megtévesztően érettnek látszanak pl. olyan "speciális kultúrák", mint amilyen az emberiség.
Summa summarum, az akaratlan és jószándékból fakadó "rossz" felbukkan és létrehozza a "gonoszt", ami képes a további kozmikus targédiák lavináját okozni, de szerencsére, kozmikus szempontból csak egy viszonylag kis sugárban. Ezt fertőzési sugarat az egymást kölcsönösen korlátozó expanzió és hatalomkoncentráció paradoxonja korlátozza erősen és minden dimenzióban, tehát a "gonosz" - bár újra és újra létrejön - mindig "kivétel" marad és felszámolja magát.
A kozmikus kultúrák "extermitását" - felületes pongyolasággal és félreérthetően, de nem hibásan - a "kozmikus gonoszhoz" (és nem a "rossz"-hoz!) való viszonyként is értehetjük.
Az érettség
A "fejlődési pálya" és pl. az "érettség" fogalmaihoz mindenképpen meg kell említeni az önfejlesztő rendszerek néhány alapvető tulajdonságát.
elem: kívülről képzett, nem önképző megszakítási és torlódási pont, belső tagolás
rendszer: részben önképző megszakítási és torlódási pont, elemek önszabályozó halmaza
populáció: belülről képzett, önképző megszakítási és torlódási pont, rendszerek önszabályozó halmaza, rendszerek rendszere
világ: populációk halmaza
generáció: populáció ciklus
ciklus: mintázat másolás
funkció: környezeten végzett rendszer-művelet
Az alkalmazkodó rendszer csak úgy képes átlépni a saját árnyékát, ha újra kezdi az alkalmazkodást és alkalmazkodási generációkban fejlődik tovább. Pontosan ez történik az utódok létrehozásában és nevelésében. De az utódok különböző generációinak a közössége, maga a populáció is alkalmazkodik, optimalizálódik és "hanyatlásnak indul" akkor is, ha egyébként utód-populációkat teremt a populációk populációjának tágabb közösségében.
2013 november 3.