Az elidegenült földi ember a hatalommal méri a kultúrákat és a főhatalomra való alkalmasságuk (a "méretük") szerint tipizálja azokat. A szabad lények szerint az önfejlesztő gondoskodás és a teremtőket teremtés szabadsága minősíti egy kultúra fejlettségét. Mindkét megközelítés beleütközik egy kritikus értékbe, a kultúrák dimenziószámába.
Négy részben szeretném megmutatni, hogy a kozmikus kultúrák dimenziószáma és sajátos "végzete" egyszerűen és egyetemesen összefügg, de a szabadság és a kozmikus hatalom tényleges formája igencsak különbözik attól, amit a földi ember annak hisz. Az első részben ("A kozmikus kultúrák négydimenziós élettere") összefoglalom a kozmikus kultúrák korábbi tipizálásait. A második részért ("Világdimenziók és világrétegek") muszáj elnézést kérnem, mert nyelvezetileg és tartalamilag nehezen olvasható. Megpróbálom a lehető legrövidebben összefoglalni a dimenziók közös és eltérő természetét, a szigorú sorrendjüket és a dimenziókkal meghatározott világrétegek közös és eltérő természetét és a szigorú sorrendjüket. Viszonylag túltömörített szöveg, számos elvarratlan utalással, egy szakszöveg világos hivatkozásai és szükséges körülményessége nélkül. Voltaképpen, csak egy minimális háttérinfo és előszó az utána következő főrészhez és ebben az értelemben nyugodtan átugorható. A harmadik rész ("Individualitás, választás, multiverzum") a tulajdonképpeni téma. A negyedik rész ("Világpolitika és exopolitika") egy rövid utószó arról, hogy miként jelenik meg a jövő nyitottságának problémája az aktuális világpolitikai dilemmákban.
A kozmikus kultúrák négydimenziós élettere
A fejlődőképes kultúrák csak "középkultúrák" lehetnek a méreteik szerint, vagyis az élőlényeik nem lehetnek akármilyen aprók vagy akármilyen nagyok (max. 10[-4] - 10[4] m). Nem az univerzum emberszabású ('antropomorf"), hanem az ember és minden "középlény az "univerzum-szabású" (a makrokozmosz hasonlatosságára kifejlődött mikrokozmosz). Fontos egy kultúra extremitása (átlagos, kivételes, elfajult), de a legfontosabb az érettsége (éretlen, érett, túlérett). Első megközelítésben a kozmikus kultúrák hét főtípusáról (hétféle fejlettségéről) beszélhetünk:
ide tartozik pl. a földi emberiség kb. i.e. 3000 után
2. prekozmikus, éretlen, átlagos, 5D (preplanetáris - pl. 4 x 10[16] watt alatt)
ide tartozott pl. a földi emberiség kb. i.e. 3000 előtt
3. prekozmikus, éretlen, elfajult, 5D (planetáris - pl. 4 x 10[16] és 4 x 10[26] watt között)
ide tartoznak pl. a harcias drakonoidok, a szürkék és az annunakik
4. prekozmikus, éretlen, átlagos, 5D (planetáris - pl. 4 x 10[16] és 4 x 10[26] watt között)
ide tartozik pl. a békés drakonoid populációk egy része
5. expanziós, érett, átlagos, 6D (szteláris - pl. 4 x 10[26] watt felett]
ide tartozik pl. a plejádián populációk többsége
6. expanziós, érett, kivételes, alakváltó 6D (szteláris - pl. 4 x 10[26] watt felett]
ide tartoznak pl. az orion-projekt gazdái
7. intenziós, túlérett, átlagos, kilépő, 6D (szteláris - pl. 4 x 10[26] watt felett]
Egy második megközelítésben az erkölcsi ("logikussági") típusok határozhatók meg aszerint, hogy milyen hőmérsékletű és mennyire komplex környezetben fejlődik a kozmikus kultúra, mert a négydimenziós anyag jellemző halmazállapotai (légnemű, szilárd, folyékony, plazma), vagyis az adattároló és adatfeldolgozó közeg természete meghatározza az adattárolás, az információfeldolgozás, a kommunikáció és a közösség-együttműködés-szervezés jellemző összetettségét és korlátait. Ebből a szempontból is a legkiegyensúlyozottabb ("kombinált") kultúráknak (a "középkultúráknak") van a legkedvezőbb esélye a fejlődésre. A "nem kombinált", szélsőséges (csak "tömlő", csak "prizma" és csak "multi-mikro", csak "mono-makro") kultúrák képtelenek meghaladni a 4-es fejlettségi szintet.
A kozmikus kultúrák fejlettségét és a kölcsösen előnyös és szükségszerűen egyenjogú (partneri) érintkezését lényegileg nem érintő körülmény, hogy az adott kultúra egy primer ("természetes") vagy egy szekunder ("mesterséges" - kísérleti vagy kiegészítő - "származékos") kultúra. Hasonlóan mellékes lényegileg és fontos csupán mellékesen, hogy egy kozmikus kultúra hányadik kultúra-generációhoz tartozik a világmindenség életkorából következő és lehetséges háromból, mert az főként csak érintkezés-technikai problémák forrása, hogy milyen nagyságrendű az egyes kultúra-generációkra amúgy jellemző életciklus, fejlődés, adatfeldolgozás és kommunikáció összetettsége, stabiltása, tehetetlensége és sebessége. Egyáltalán nem minősíti a kozmikus kultúrákat, ha nem érintkeznek másokkal, de az annál inkább, hogy miféle kapcsolatot vesznek fel bárki mással. Kizárólag egy éretlen és a felelőtlen expanzió pótcselekvésébe merült kultúra keresi gátlástalanul a kapcsolatot más kultúrákkal és ebbe a természetesnek látszó háborúzás is belefér a számukra. (Az űrháború ostobaságára és bűnére csak egy 3-as szintű kultúra képes.)
Világdimenziók és világrétegek
A dimenziószámhoz kötött, természettudományos szabadságfogalom logikája azzal haladja meg napjaink filozófiai és relativista szabadságfogalmát, hogy egyáltalán pozitív és nem negatív, nem egy mentességekben meghatározott szabadság abszurd fogalmát kínálja, hanem egy lehetőségekben és komplexitásban meghatározott szabadság kibontható fogalmát. A természettudományos szabadság- és dimenziófogalom jobb hozzáférést biztosít a világdimenziók és a kozmikus politikák kapcsolatához, de a politika és az erkölcs problémáinak érthető elhanyagolása miatt mégsem eléggé jót.
A földi ember fejletlenségétől függetlenül, a világdimenziók erkölcsi-politikai vonatkozásai is megkerülhetetlenek. A több dimenziós kultúrák erkölcsi-politikai lehetőségei szükségszerűen tágabbak és összetettebbek, mint a kevesebb dimenziós kultúráké. Hány dimenziós lehet egy kultúra és miféle hatalmak felhasználója lehet?
x
A megnevezett, vagyis a logikailag artikulált létezés abszolút, örökkévaló és logikai. A létezés nem keletkezik és nem ér véget. Az időbeli létezés csak az egyik létezésforma. A keletkezés, az elmúlás, a változás a változatlan létből fakad, mint önteremtés. A létezésen kívűl nincsen semmi, vagyis a semmi, azaz a léthiány és hiány-létezés is a létezésben hiányzás, „semmizés” („nincs”). A létezésnek csupán az egyik formája és öntagadása a semmi, a potenciális létezés és a létezés-hiány létezése.
Az általában vett létezés az általában vett öntagadás, tehát a tagadás tagadása és önállítás is. Ez az alapművelet és alaptranszformáció a kiinduló dimenzió és a magasabb szimmetriák forrása, oka és gyökere. A magasabb és hatványozottabb öntagadások az egymást okozó, egymásra épülő és egymást tartalmazó dimenziók és világrétegek. Mindegyik az összes korábbi egy újabb hatványának is értendő. A dimenziók és a világrétegek "kiépülési" (okozati) és elérési sorrendje meghatározott.
A mindenség első dimenziója az abszolút örökkévalóság és tiszta őslét, ami az öntagadásával oka az örökkévaló létezőnek, ahogyan megosztja magában a potenciális létezőt a semmire és a káoszra. A semmi (a meghatározatlan potneciális lét) öntagadása okozza (állítja) magát a semmit és magát a tiszta létet (a meghatározott potenciális létet). Az öntagadó létezésnek mint létezőnek az első és maradéktalan formátlansága (meghatározatlan meghatározatlansága) éppen a semmi, második formátlansága az abszolút (meghatározott) meghatározatlanság, a KÁOSZ. Az első dimenzió okozza a mindenség első, egydimenziós világrétegét, az őshúrt, a káoszt.
A második dimenzió az abszolút és örökkévaló viszonyulás, az egyetemes rendeződés és az abszolút öntagolás, a fraktálódás, ami az első világréteg, a káosz öntagadásából fakad. A káosz és a rendeződés együtt képezik a mindenség kétdimenziós, második világrétegét (az őssíkot), az abszolút és örökkévaló világrend és világtörvény topológiáját, geometriáját és mintázatát. A káoszból és a fraktálódásból következik a LOGOSZ. A logosz (vagyis az abszolút viszonyok) öntagadása okozza a viszonyok szimultán hierarchikus mintázatán túl a viszonyok szekvenciális és relativisztikus viszonyulásait és mintázatát, azaz az időbeliséget.
A harmadik dimenzió a szakadatlan időbeli-relativisztikus keletkezés és a relativisztikus öntagolás, az idő. A logosz és az idő közös rendszere a háromdimenziós, harmadik világréteg (energiamező, hullámtér és ősrezgés) a relativisztikus és dinamikus keletkeztetés abszolút mintázata és forrása, a mozgatás, a változtatás, az egyetemes gerjesztés, vagyis az abszolút önteremtés öngerjesztése, az ENERGIA. Az egyetemes öngerjesztés és önteremtés harmadik világrétegének az öntagadása okozza a relativisztikus öngerjesztést és önteremtést, a negyedik dimenziót, a megtestesülést.
A negyedik dimenzió az entitálás, a relatív hurkolódás és relatív szekvencialitás, az önismétlés. Az entitálás az energiával együtt okozza a négydimenziós, negyedik világréteget. Az energia relatív mintázataiban és öngerjesztéseiben, relatív hurkolódásaiban és rendszereiben kibontakozó negyedik világréteg a fizikai univerzum, az entitálásban korposzkularizált, adattároló-emlékező, részecskés ANYAG. Az öngerjesztés negyedik világrétegének az öntagadása okozza az anyagi energia-rendszerek emlékezetszervező és adaptációs alrendszereit és belső visszacsatolásait, a reflexió, a megismerés, a figyelem és a jelenlét dimenzióját, az ötödik dimenziót.
Az ötödik dimenzió a lélek. Az anyag és a lélek ötdimenziós, ötödik világrétege az ÉLET (a hipertér, amelyen keresztül a négydimenziós téridő-ugrás lehetséges, az asztráltér, amelyben lehetségesek a testetlen lelkek, amelynek az „aura” állománya egyfajta meta-anyag (az alacsonyabb világrétegben extra gravitációt okozó, „sötét anyag”). Az önszabályozás ötödik világrétegének az öntagadása okozza a hatodik dimenziót, a jelenlét- és figyelem-szervező önreflexiót, a relativisztikus tudatot.
A hatodik dimenzió a relativisztikus szellem, a relativisztikus fejlődésvágy, a relativisztikus egyetemesség és értékvágy értékmegközelítő művelete. Az szellem és az élet együtt teszik lehetségessé és szükségszerűvé a hatdimenziós, hatodik világréteget, az értékelágazások, az értékválasztások és a párhuzamos értékvilágok meta-idejét, relativisztikus örökkévalóságát (a nem temporális, hanem logikai halandóságot, a beteljesülésig tartó halhatatlanságot), ami a MULTIVERZUM. A választásra képessé váló, megvilágosodó individualitásokkal ("szellemiségekkel") bővülő multiverzum világa egyfajta meta-energia (az alacsonyabb világrétegekben antigravitációt okozó, „sötét energia”). A relativisztikus szellemvilág öntagadása okozza a hetedik dimenziót, a tudatok tudatát, a relativisztikus szemléletek nem időbeli, hanem örökkévaló és abszolút szemléletét és empátiáját.
A hetedik dimenzió az egyetemes szellemi empátia, a szimbion, ami visszahat a relativisztikus szemléletekre és isteni lélekrészként, démoni-lelki-szellemi társbérlőként (negyedik lélekrészként) sugallatokkal segíti az együttműködési unióba és az egyetemes harmoniába a relativisztikus tudatok együttműködését és közösségét, relativisztikus érték-kreativitását és fantáziáját. A multiverzum és a szimbion közös rendszere a hétdimenziós, hetedik világréteg, ISTEN, az örökkévalóságot és a törvényt a változékonyságban szolgáló örökkévaló, abszolút és egyetemes szemlélet, és abszolút empátia (azonosulás).
Individualitás, választás, multiverzum
Minden élőlény ötdimenziós, de különböző mértékben erőteljesek (vitálisak) az ötödik dimenzióban és különbözőképpen érzékelik a négydimenziós ("normális") és az ötdimenziós ("paranormális", "aurális", "asztrális", "hiperteres") világrétegüket. Akár folyadéklény ("tömlőlény"), akár kristálylény ("prizmalény"), mindenképpen intelligens, szándékosságra és figyelmességre, tanulásra és önfejlesztésre is képes a maga módján. Ilyen ötdimenziós lények például a növények, az állatok a földi emberiség és a földi emberiséggel kapcsolatba került földönkívüliek döntő többsége. Az ötdimenziós lények közös lényege, hogy a valódi választásra (az önálló szabadságnövelésre) nincs esélyük, hogy csak egymáshoz képest, tehát viszonylagosan szabadok, hogy lényegileg automatikusak, hogy a szokásaiknak a determinált rabjai és csak használni tudják egymást. Érdek-, szokás- és használó-lények, akik újra és újra megközelíthetik az érték-, szokásfejlesztő- és teremtő-lények szintjét, de nem képesek átlépni oda, ha nem stabilizálják a szakadatlan értékkövetésüket és ötdimenziósak maradnak. Az ötdimenziós lények az egyetemes-közös fejlődésen belül, egy kényszerpályán élik meg a többnyire hiányosan beteljesített, egyedi végzetüket (a személyes sorsukat és "szerepüket").
Az ötdimenziós populációk végzete, hogy hatdimenzióssá fejlődjenek, hogy az egyedeik ráébredjenek az egyetemes szabályokra és megszűnjenek tömeglényeknek, szokáslényeknek és használólénynek lenni. Az ötdimenziós populációk végzete, hogy az egyedeik ne a közösségi szokásokon keresztül és ne közvetve, hanem egyénileg és közvetlenül kövessék a fejlődés egyetemes világtörvényeit. Az arra alkalmassá lett, ötdimenziós lények sorsa, hogy megvilágosodjanak, hogy az egyetemes közösség egyedeivé és ezzel valódi individualitássá váljanak és kibontakoztassák az értékérzékeny szokásfejlesztésüket, hogy megnyissák és megtartsák a saját hatodik dimenziójukat, a szellemüket és egyáltalán kibontsák a hatdimenziós világréteget.
Az ötdimenziós univerzum fejlődése kényszerpályán halad, de bármelyik értékérzékeny önfejlesztésre és szokásfejlődésre képes individualitásnak a szabadsága és a feladata ("karmája"), hogy visszavonhatatlanul egy fejlettebb kényszerpályára állítsa az automatikus fejlődést. Az ötdimenziós univerzumnak nagyon sok, de logikailag rendezett, véges számú verziója lehetséges, amelyek közül eredetileg a legrosszabb verziójában születik meg és a leghátrányosabb verziójában kezdi a fejlődését. Az ötdimenziós univerzum elérhető és párhuzamos kényszerpályái jelentik a "párhuzamos univerzumoknak" nevezhető fejlődés-verziókat, amelyeket a hatdimenziós multiverzum tartalmaz olyan módon, hogy a tényleges univerzum mindig csak az egyik meghatározott verziójában van jelen és mindig csak egy verziója és egy kényszerpálya szerint fejlődik, még ha tetszőleges gyorsasággal egyre jobbakra váltja is azokat. Az ötdimenziós automatikus fejlődés az individuumok létrehozásával együtt előállítja a hatdimenziós szabad fejlődés születési és választási pillanatait és lehetőségét, de nem gátolhatja és nem védheti meg a szabad fejlődést. A szokásfejlesztésével és az önálló szabadságfejlesztésével arányosan felszabaduló lény a hatodik dimenzió szerint és a hatodik világrétegben fér hozzá a szabadsághoz és ott változtatja meg az egész univerzumot azzal, hogy közvetlenül és közvetve is egy fejlettebb automatizmusra állítja át az egyetemes fejlődést.
Természetes esetben az ötdimenziós lények automatikusan jutnak a megvilágosodás pillanataihoz és belátásaihoz, de ritkán kapaszkodnak meg benne és ritkán maradnak ébren egy értékválasztásra és a valódi szabadságra képesen. Az univerzum csak akkor fejlődik valóban, ha bármely ötdimenziós lényből olyan hatdimenziós lény fejlődik, amelyik a cselekvő nem cselekvéssel megszüntet egy rossz automatizmust és az egyetemes törvény szerint helytállva egy magasabb és értékesebb kényszerpályára, egy új végzet elé állítja az egész univerzumot. A hatdimenziós lények minden értékválasztása egy olyan romolhatatlan világválasztás, ami az egész univerzum jobb verziójára irányítja át a korábbi és a rosszabb verziót.
A determinisztikus világrétegeket akár "Murphy-világoknak" is nevezhetnénk, amelyek "ha elromolhatnak, akkor el is romlanak", mert lényegileg és garantáltan a lehető legrosszabbak, önmagukban garantáltan zsákutcásak, amelyekből mielőbb át kellene jutni az individuális erkölcsi helytállás segítségével és a hatodik dimenzió mentén egy kedvezőbb (de a maga módján szintén zsákutcás) kényszerpályára. A "Murphy-világ" elnevezés annyiban félrevezető, hogy nem létezik a romlás, csak a javulás. A romlás csak a javulás elmaradása. A rossz csupán automatizmus és a ki nem használt, nem érvényesített jó hiánya. Minden beteljesített jó cselekedet múlhatatlan javulást okoz az egész univerzumnak. Az univerzumnak a determinisztikus világrétegei nem "Murphy-világok" abban az értelemben, hogy az alrendszereik hanyatlásán és/vagy elfajulásán túl, nem lehetséges az egyetemes hanyatlásuk, csak a fejlődésük lehet lassú vagy gyorsabb.
A determinisztikus téridő minden manipulációja csak az erkölcsi következmények elősegítésén keresztül eredményez valódi változást. Pl. lehetséges, de majdnem hiábavaló (csak egy meghatározott fejlettségi szakasz, az 5-ös és a 6-os szintű kozmikus civilizációk intervallumán belül helyénvaló és csak egy közvetett progressziót ígérő, de inkább a progrerssziót elkerülő) művelet a négydimenziós téridő-ugrás (az ötödik dimenzión keresztül nyitott négydimenziós csatornában lehetséges egy másik helyszínre vagy időpontba). Minden téridő utazás fatalisztikus és lényegileg nem változtat semmin, a determinált univerzumon belül marad, szükségszerű része a történéseknek. Időutazási paradoxon nincs, az történik, aminek a legrosszabb esetben történnie kell. Egyetlen téridő utazás, még a hipertér-ugrás (a teleportálás és az időutazás) sem hagyja el a determinisztikus univerzumot és nem juthat át egy valóban másik (párhuzamos) univerzumba. Az erkölcsileg párhuzamos univerzumok determinisztikus verziói között csak a hatodik világréteg multiverzumában lehetséges és szükséges az átjárás, és kizárólag erkölcsileg.
A játék célja, az élet és a fejlődés értelme az örök béke. Az egytemes beteljesülés nem kevesebb és nem több, mint a valamennyi lehetséges relativisztikus szellem felébredése, „megvilágosodása” és a teremtőket eteremtő együttműködésük közös uniója, továbbá ennek az uniónak a minél szebb, egyszerűbb és minél kevesebb szenvedést megengedő elérése, a minél kevesebb potenciális szörnyűség bekövetkezése.
A relativisztikus történések determinisztikus sors-szakaszok, amiket az erkölcsi választások kivételes sorsfordulói tagolnak. A sorsfordulók szabadsága a szokásfejlesztések fejlődés-ciklikusaiban összegződik, pl. egy "megváltó" sors-váltásban egy "csakra periódus" végén. A szokásfejlődés ismétlés-szükséglete és időszükséglete miatt a nem determinisztikus (nyitott) erkölcsi elágazások nem állandó lehetőségek az automatikus életben, csupán időnként tagolják (automatikus ciklikusságban) a determinisztikus sors-szakaszokat, ugyanakkor észrevétlenek és kihasználatlanok maradnak egy viszonylag folytonos helytállás figyelme és törekvése nélkül. Csak az individualitások képesek a választásra. Közösségek, generációk vagy populációk átfogó szellemisége csak azon az áron lehet individuális, megvilágosodott és választás képes, ha az egyedeik nem individuálisak és az autonóm erkölcsi mérlegelés a közös tudatban jelenik meg.
Az univerzum közösségébe születettek az elmúlásukig együtt maradnak és nincs lehetőségük elhagyni egymást, a karmájuk közös. Egy alrendszer (pl. egy populáció) erkölcsi bukása és elidegenedése sem viszi "lejjebb" az univerzumot, mert az csak automatikusan tovább halad a éretlenségben, amennyiben nem használta ki a lehetséges fejlődést. Az erkölcsileg megbukottak univerzumát mások, a helytálló sorstársak fejlesztik (és teszik könnyebbé), hacsak az elégséges helytállás hiányában össze nem omlik a kultúrák kibontakozása és végül előlről nem kezdődik az egész világ a legutolsó fejlődési esemény pontjától. Az önsimétlő módon önjavító univerzumon belül a relativisztikus világhoz képest viszonylag halhatatlan, individuális szellemiségek is önismétlő módon javítják a teljesítményüket. Minden relativisztikus és fejlődésre (értékválasztásra) képes (szellem) aszerint tér vissza újra és újra az univerzum aktuális-érvényes kényszerpályáján futó, közös fejlődés téridejének bármely pontjára és aszerint veszi fel újra és újra a szolgálatot, hogy miként pótolhatja a korábbi mulasztásait. A szellemek nem közvetlenül egymásnak tartoznak karmikusan, hanem közvetve és a teljes közösségük karmájának tartoznak.
A kozmikus kultúrák első négy fejlettségi típusa (az 1-es, 2-es, 3-as, 4-es) csak ötdimenziós. Hatdimenziós individualitás csak kivételes esetben alakulhat ki az ötdimenziós populációkban. A kozmikus kultúrák utolsó három fejlettségi típusa (az 5-ös, 6-os, 7-es) szükségszerűen hatdimenziós.
A szellemek ébredésében, letisztulásában tükröződnek a relativisztikus viszonyok relatív korlátai és egyetemes tanulságai. Ezek összegzett élményében teljesül be a hétdimenziós egyetemesség. A szellemek kozmikus közössége addig játszik együtt, amíg minden szellemi lehetőség beteljesíti magát, egyre több segítséggel és egyre könnyebb univerzumban. A közös beteljesülésük harmóniájában logikai halhatatlanságba merülnek és funkcionálisan új játékmenetet, funkcionálisan új univerzumot indítanak, a relativisztikus, négydimenziós univerzum "újra keverésével" és a „játszó” szellemek közösségének egy teljesen új, a korábbiaktól független generációjával.
Világpolitika és exopolitika
Az ötdimenziós (hipertéri, tértechnológiai és paranormális) technológiákban sokkal jártasabb, ötdimenziós földönkívüliek többszőr próbálták elmagyarázni az ötdimenziós emberiségnek az univerzum természetét, miközben ők maguk is éretlenek vagy egyenesen elfajultak és nem értik az ötdimenziós lényeknél fejlettebb lények és az ötdimenziós világrétegnél magasabb világrétegek működését. (Csak úgy van tudomásuk a probléma lehetőségéről, ahogyan az átlagembernek egy felfoghatatlanul bonyolultnak látszó fogalomról vagy problémáról és ugyanúgy erőtlenek a megértésében és az alkalmazásában. Annyival azonban fejlettebbek, érzékenyebbek és óvatosabbak az emberiségnél, hogy legalább felismerik és nem piszkálják a hatdimenziós lényeket és embereket.) A lényegében állati emberiség és a nem fejlettebb, csak technikailag és viszonylag erősebb földönkívüliek, a fejlettebb állatokal és más, ötdimenziós lelkekkel együtt, tökéletesen és tragikusan megértik egymást, egy húron pendülnek, mint érdek-, szokás- és használó-lények. Az emberiséggel rendszeresen érintkező földönkívüliek éppen azért akarnak és merészelnek viszonylag rendszeresen érintkezni a fejletlenebb emberiséggel, mert ők maguk is éretlenek és a döntő többségükben elfajultak. Az emberiséggel érintkező földönkívüliek "tudtalansága" és "értetlensége" az elidegenedésükből és a kultúrális vakfoltjukból származik: hangsúlyozottan nélkülözik az individualitást és olyan tömeglények, akik elképzelni sem tudnak fejlettebb közösséget, mint az alacsonyabb kasztokat és/vagy élőlényeket könyörtelenül használó, eugenetikusan bebiztosított, fasiszta kaszttársadalmat. Ennek megfelelően informálnak minket, ennek megfelelően kommunikálnak velünk és ennek megfelelően manipulálják a történelmünket. Éppen ez a lényegi (erkölcsi, vallási és politikai) egyetértés és hatalmi együttműködés teszi "elfogadhatóvá" azokat a nyilvánvaló, de mégis csak formálisnak látszó homályosságokat, félreértéseket és pontatlanságokat, amelyek a földönkívülieket és az emberiséget uraló, emberi szolgáikat is zavarba ejti időnként és aggasztja. Az érintett földönkívüliek és az emberi elit aszimmetrikus "szövetsége" nem progresszív, nem zavartalan és nem megoldás a súlyosbodó elidgenedésre, hanem ellenkezőleg.
Alapesetben csak a fejlett kultúrák kerülik a más kultúrákat megrontó, aszimmetrikus érintkezéseket, de a Föld bolygón már az elfajult földönkívülieknek is jelentős érdeke fűződik a rejtőzködéshez, vagyis a vele szövetséges emberi elit kompromittálásának az elkerüléséhez.
Az emberiséggel kapcsolatos legfontosabb, földönkívüli dilemma, hogy az érintett földönkívüliek számára egyszerre szükséges az emberiség minél gyorsabb megerősödése, technikai fejlődése, katonai használhatósága és ezzel szemben az emberiség irányíthatósága és megtervezett korlátoltsága. A földönkívüliekkel kapcsolatos legfontosabb probléma a földi emberiség érintett elitje számára, hogy a földi hatalmi harcon és rivalizáláson belül egyszerre szükséges számukra a földönkívüliek minél több "ajándéka" anélkül, hogy megfizessék annak a valószínűsíthető árát és elveszítsék a hatalmukat és az általuk uralt világot, tehát anélkül is, hogy az "ajándékok" gyökeresen átlakítanák, netán lebontanák az emberi társadalom kasztrendszerét. Mindkét dilemma középpontjában az emberi társadalom vezérelhetőségének és individualizálódásának (kapacitás bővülésének) az ellentmondása feszül. Nem mellékes további probléma az erkölcsileg megrekedt, de technikailag felerősített emberiség növekvő ön- és közveszélyessége, direkt és indirekt önpusztítása és környezetrombolása. Nem mellékes ráadás az említett exopolitikai paradoxonokon felül, hogy a két oldal még aszimmetrikus üzemmódban és akaratlanul is tükröt tart egymás elé és értékválsággá, céltalansággá mélyül az eleinte egyszerű igazgatási problémának látszott válság. (Ez utóbbi probléma inkább az emberi oldalt sújtja, mert a sokkal hosszabb életciklusú és lassabban változó földönkívülieket egészen más tempóban sürgetik a "sürgető" ügyek.)
x
Az emberiség sorsfordulója azt jelenti, hogy többé nincs esélyünk gyermeki naivitással éldegélni, cselekedni és kapkodni különösebb körültekintés, előrelátás és felelősségvállalás nélkül, mert annyira megerősödtünk, hogy mi magunk lettünk a körülményeinket elsődlegesen meghatárzó tényezővé. Az emberiség csak akkor nem cselekszik többé globálisan, ha a kibontakozása elkad, elkorcsosodik és a hatása jelentéktelenné csökken. A közös emberi jövő céljainak és eszközeinek a mérlegelése egyszerűen megkerülhetetlen és kötelező.
Az emberiség jelentéktelen marad, elkorcsosodik és kipusztul, ha nem erősödik meg annyira, hogy kezelni-gondozni tudja az otthonát jelentő ökoszisztémát. De ha eléri a 4 x 10[16] wattos, planetáris civilizációs szintet, akkor egy megfelelő önigazgatási és önfejlesztési rendszer, azaz egy megfelelően progresszív világpolitika és világrend nélkül szélsőségesen hatékony önpusztító lesz a villámgyors, globális öngyilkosságig. Ahogyan napjainkra már minden probléma globális problémákban gyökeredzik, úgy minden globális probléma az önirányítási-önfejlesztési-világpolitikánk súlyos kifejletlenségéből és válságából fakad. Nem működnek a megszokott politikai eszközeink, mert súlyosan elavultak a megszokott politikai céljaink.
Miközben gyorsulunk és egyre határozottabban megközelítjük a szökési sebességünket, aközben elveszítjük a maradék önirányításunkat is és pillanatnyilag kormányozhatatlanná válunk. A fészekből kipottyantottuk magunkat, de repülni még nem tanultunk meg. A talaj közeledik.
Politikai, vallási, erkölcsi, művészeti és tudományos céljaink az érdek szolgálatában állnak. A külön-érdekek önzéseivel próbáljuk megszervezni a jövőnket, a legjobb esetben valamilyen közös önzés és közös külön-érdek konszenzusa és viszonylagos közjója nevében. Nem veszünk tudomást az önigazgatás és önfejlesztés egyetemes és abszolút törvényeiről, az értékekről. Hiába emlegetik egyre többen a "spirituális forradalom" és pl. a "magasabb rezgések" és a "vízöntő korát", halvány fogalmunk sincs a szükséges szemléletváltás közigazgatásra alkalmazható lényegről, a hatalommegosztás és a társadalmi kísérletek szükséges intézményrendszeréről, mert a hatalmi harc csapdájában vergődve és a velünk született lényegünktől elidegenülten (hiába vágyunk titkon az értékekre), tudni sem akarunk értékszemlélet és az értékforradalom mibenlétéről. Még nem világosodtunk meg. Ami azt illeti, még az individualizáció és a kivételes megvilágosodások védelmére kitalált "felvilágosodást" is vissza akarják csinálni a kasztosítás szelleme által uralt indulattömegek.
Az emberiség hatdimenzióssá válása és a hatdimenziós (szabad) gyerkőcök felnevelése még soha nem volt ennyire kritikusan fontos, ugyanakkor az emberi elit elitje és a velük érintkező földönkívüliek egymástól függetlenül és együtt is a progresszív individualizációt megszűntető és visszavonó, fasiszta világ-kasztrendszer felé törekszik. A felszabadító individualizáció helyett csak az individualitásig leszabályozott és testreszabott társadalmi kontroll rendszerét, a társadalom atomizálását és személyre szabott uniformizálását tudják elképzelni. Automatikus erőfeszítéseiknek köszönhetően gyorsan fogyatkozik és valószínűleg megszűnik minden olyan szereplő, aki egy a Naprendszer szempontjából közvetlenül is kedvezőbb kényszerpályára tudná emelni az univerzum fejlődését. A történelem önjelölt urai automatikusan igyekeznek megakadályozni a történelem és az idő valódi "urait".
Nem egyszerű paradigmaváltás előtt áll vagy bukik a földi emberiség, hanem egy többszörösen összetett szintváltás előtt. Egyszerre jött el az ideje az energetikai, tértechnikai, nanotechnológiai, géntechnikai, robotikai, informatikai, parapszichológiai, nevelésügyi, politikai és társadalomigazgatási, értékelméleti és dimenzióváltó forrradalmaknak. Ez vagy azt jelenti, hogy éppen ez a különösen kiélezett helyzet egy különös kitörési-áttörési pontot biztosít a fejlődéshez, vagy azt jelenti, hogy az elhanyagolt és súlyos problémákra további súlyos problémák rakódtak és együttesen már egy garantáltan leküzdhetetlen akadályt jelentenek. Az összetett és globális kihívás kezelésére a szabadpiaci irányítás bizonyítottan alkalmatlan és a különféle (fasiszta vagy kommunista) tervgazdálkodások felé tapogatódznak az emberi vezetők. Az uralkodó exopolitikai kapcsolat is ebbe a "megoldási" irányba és zsákutcába taszítja a jövőt.
- Miért nem segítik a földi kultúrák gyógyulását azok a magasabb szereplők, akik gyógyító automatizmusokat tudnának indítani a földi emberek és a velük bizniszelő, elfajult földönkívüliek populációiban? (Világos, hogy nem egy nyílt kapcsolatfelvételről van szó.)
- Melyek azok az automatizmusok, amelyek segítenek, ha mégis létezik egy ilyen segítség?
- Miért nem vagy hogyan fognak össze a helyzet megoldására a kivételesen előforduló, de valóban szabad (hatdimenziós) emberi individuumok? Megjelenhetnek-e a fenti a kérdésekre adható direkt válaszok az elidegenült nyilvánosságban?